Jericoacoara - A legszörfösebb hely

Megszállottabb szörfösök körében különböző információk keringenek arról, hogy az év egyes szakaszaiban a föld bizonyos pontjain hol, milyen szelek fújnak.
Pár éve lehetett először Brazíliáról olyanokat hallani, hogy ott valahol a keleti parton biztos szeles helyek vannak.
Ennek egy kicsit jobban utána jártunk és találtunk egy olyan lehetőséget, amelyre azt mondtuk, hogy ezt kipróbáljuk.
Lukács László barátommal közösen a 2005 október 28-i indulás mellett döntöttünk. A repülőgép a Bécs melletti repülőtérről délelőtt indult, az első megállóhely Lisszabon volt. Onnét pár órás várakozás után szálltunk fel a TAP Portugál légitársaság gépére amelynek célállomása Fortaleza, ahová közel 7 órás repülőút után szálltunk le.
Az időeltolódás a nyári idő szerint 5 óra és mikor megérkeztünk már ott is esteledett.
Fortaleza Brazília északkeleti részén az Atlanti óceán partján az egyenlítő alatt 4 fokkal helyezkedik el, a fogadtatás ennek megfelelően kimondottan meleg volt.
A beutazási formalitásokat itthonról interneten már előkészítettük és minden zökkenő mentesen ment.
A szervezésnek megfelelően a repülőtéren vártak ránk, rövid ismerkedés, pénzváltás, majd beszállás a Land Rover-be és irány Jericoacoara. Ez volt a végső úti célunk.
Jericoacoara úgy 300 km északnyugatra van Fortaleza-tól.
A repülőgépről lehetett látni, hogy Fortaleza egy nagy város, amelyet azután a nagyvárosi forgalom is bizonyított. Széles nagy utcákon, majd hirtelen kicsi sötét mellékutakon, számunkra néha kaotikusnak látszó körülmények között haladtunk, de végül kiértünk arra az útra amely észak felé vette az irányt.
Elhagytuk az elővárosnak tűnő épületegyütteseket és egyre ritkábban tűntek fel olyan fények, amelyek valamilyen településre utaltak.
Végül már csak az autó fényszórója világított. Néha keskeny nyomtávú vasúti síneket kereszteztünk, hol teljesen lelassítva, mert nagy volt a sínek közötti kátyú, hol pedig normál tempóban. A sofőrünk jól ismerte a viszonyokat.
A forgalom változó volt, főleg teherautókkal találkoztunk, de más járművek is jöttek. 70 és 90 közötti tempóban haladtunk, nagy ritkán egy benzinkút is felbukkant.
Végül az egyiknél megálltunk, tankoltunk és ott jobbra letértünk az eddigi utunkról és egy makadámúton mentünk tovább.
No itt már megnyugtató érzés volt az, hogy egy Land Rover-ben ülünk, mert ezt az utat egy átlag autó már nehezen viselte volna.
Az út mellett cserjéket és részben száraznak tűnő fákat láttunk, de településnek semmi nyoma. Annál meglepőbb volt , mikor egy hirtelen fékezés után disznókat láttunk az úton majd később teheneket. Úgy jó fél óra után egy településre értünk, de semmi nem volt kivilágítva. A házakból itt – ott fény szűrődött ki és néha szinte meg kellett állni, mert az úton a bukkanók olyan nagyok voltak.
Egy házsor közé kanyarodtunk be és egyik pillanatról a másikra az óceán volt előttünk nagy fehér, a fényszórótól szinte világító, tarajos hullámokkal amelyek a parton elnyelődtek.
8 -10 méterre víztől balra kanyarodtunk és a parti fövenyen folytattuk utunkat néha közel 100-as tempóban. Jobbra pár méterre a fehéren fénylő óceán, balra a sötét homokdűnék.
10-15 kilométer után egyszer csak balra kanyarodtunk, de mi semmi jelét nem fedeztük fel annak, hogy a part elhagyása miért pont ott történt.
Ezután már jóval lassabban, néha tengelyig érő homokban rodeóztunk a homokdűnék között kacsázva.
Körülöttünk csak a sötét éjszaka volt, majd hirtelen egy szamárcsorda tűnt fel úgy 8-10 állat, köztük csikók is.
Fél órányi rodeózás után fények tűntek fel, házak, majd olyan utcaféle, szintén nagy bukkanókkal, pár kereszteződés, aztán kanyarodás jobbra-balra és megérkeztünk a szálláshelyünkre a Casa do Turismo-ba.
Az ottani idő szerint éjjel egy óra volt, ami azt jelentette, hogy pontosan 24 órát voltunk úton.
A megérkezés számunkra kimondottan kalandosnak tűnt, de ott ez a normális, mert amint később megtudtuk, a településnek egyáltalán nincs aszfaltozott bekötő útja.
Ha valaki például menetrend szerint busszal indul el Fortaleza-ból, akkor a buszjárathoz egy terepjáró megy ki és hozza be Jericoacoara-ba. Mi 5 órát utaztunk, busszal ugyan ez 7 -7,5 óra.

Másnap ha nem is kipihenve, de nagyon kíváncsian néztünk körül, hogy végül hova is érkeztünk.
Jeri (Dzseri) ahogy a helyiek nevezik egy eldugott kis halászfalu volt. 10 éve nem volt még villanyhálózata, étterme talán 2. Csak olyan idegenek vetődtek ide, akik a világ legeldugottabb pontjait keresték.
Ezek között viszont szörfösök is voltak, akik július végétől december végéig erős szelet, jó hullámokat, homokos partot, meleg óceánt, tehát ideális viszonyokat találtak. 5 – 6 éve előfordult már, hogy akár tízen is szörföztek egy időben de ezután bekövetkezett a robbanás. Egy brazil üzletember jó lehetőséget látott a szörfösökben és létrehozta a Clube dos Ventos surfclubot.

A kis település fejlődésnek indult, de megvan még az eredeti jellege. Az „utcák” mindenütt homokosak, a „járdák” szintén, közlekedési táblák, utcatáblák, közvilágítás, járdasziget, gyalogátkelő zebra, közlekedési sáv, stb. stb. itt mind ismeretlen fogalom.
De villanyhálózata már van, igaz többször minden kialudt de aztán helyre állt, több étterem és szálloda nyílt, működik a mobil telefon (a hazai is) és a turisták számára ajándéktárgy üzletek nyíltak. A helybéliek nagyon kedvesek és közvetlenek, néhol már angolul is szót lehet érteni.

A Clube dos Ventos 2003 júliusában fogadta első vendégeit, jelenleg 120 db Ausztrál JP hajóval és kb. 180 NeilPryde vászonnal van ellátva, valamint további 40 – 50 bértárolásra kínál lehetőséget. A saját felszerelés oda vitelét külön meg kell szervezni! Egy időben maximum kb. 90 bérlőt tud fogadni, mi 70-80-an voltunk főleg európai országokból. Ezek a számok már meghaladják a családias jelleget, inkább nagyüzem, de kiválóan szervezett. Több mint 20 alkalmazott (olasz és angol is van köztük) szorgoskodik azon, hogy minden rendben menjen. A club a megnyitás utáni harmadik szezonban, már szinte teljes kihasználtsággal üzemel. Mellette működik még pár kisebb kölcsönző is. Ez azt eredményezi, hogy a vízen egyszerre akár 120-150 szörfös is lehet.
Az óceánt látva ez a szám elenyészőnek tűnhet, de ha azt nézzük, hogy mindenki azt a kis partszakaszt célozza meg, ahol a kifutó bukó hullámok a legjobbak, akkor ez egy 500 méter körüli sávra szűkül. Tehát már sűrűen voltunk.
A felszerelések kiváló állapotban vannak, egyedül a trapézkötelekkel volt gondunk, állíthatóságuk ill. állapotuk miatt.
Nyilván a hajótípushoz hozzá kell szokni, ha valaki itthon nem ugyanazt a márkát használja. Először furcsa volt, hogy egy 85 literes wave hajó 59 cm széles és csak az él kemény terhelésével lehet kanyarodásra késztetni.

Ez egy szeles hely amelyet a passzát táplál. Erre erősít még rá a környék sivatagos jellege. A nap felforrósítja a homokot, amely felszálló légáramlást hoz létre és ez még megszívja a tenger felől jövő szelet. Ez azt eredményezi, hogy az alapszél 20 csomó felett van, tehát minimum 5 Beaufort, de előfordult 40 csomós is ami 7-8-as szélnek felel meg. Luki barátom (magasabb súlycsoportban) „alapfelszerelése” a két hét alatt, 95 literes hajó és 5,2 m2 vászon, a legkisebb 4,2-volt. Én a hetven pár kilómmal 85 literes hajót és átlagban 4,5 m2 vásznat használtam, a legkisebb 3,7 volt.
A szél a parttól 40-50 fokban elfújó, ami egy 10-15 km-es hatalmas öbölbe torkollik, tehát nem kell attól tartani, hogy az ember a nyílt óceánra sodródik (a surfclubnál figyelés és mentés van).
Az árapály szintkülönbsége 3 méter is lehet, amely a vízpart vonalát erősen változtatja. Az a parti sáv, ahol a surfclub és éttermek egy része is van, dagálykor a vízpartot jelenti, apálykor pedig a víz ettől több száz méterre visszahúzódik.
Az erős szél magas hullámokat hoz létre, melyek a 2,5 – 3 métert is elérhetik, de ezek sajnos nem szabályosak, hanem nagyon tagoltak és összetörtek.
Ennek az az oka, hogy az óceán felől jövő hullámok a parttól 2-3 km távolságban már viszonylag sekély, 6-10 méter mély partszakaszra érnek és emiatt rendszertelenné válnak.
Néha sikerült azért igazi kifújt hosszú hullámot találni, de szerencse kellett hozzá.
Ilyen hullámokon az erős szél szó szerint röpítette az embert, de nehézzé is tette a száguldást. A szörföt állandóan kontrollálni kellett, nehogy a hullámnak csak egy része is, hirtelen más irányba térítse. Az ember szabályosabb hullámoknál mintha hullámvasúton közlekedett volna, feltornyosult szabálytalanoknál pedig mintha állandóan gödörbe ugrana.
Ha valaki elesett, a hullámok között nem lehetett észrevenni, csak akkor, amikor már az árboc kezdett a vízből kiemelkedni. Tehát a parttól távol is állandóan figyelni kellett.
A fordulóknál először gondot jelentett, hogy a magas hullámról lefele a deszka hirtelen még gyorsabb lett és ha a súlypont hátul maradt, a deszka pillanatok alatt kicsúszott az ember alól. Tehát völgymentnél tisztességesen rá kellet dőlni a vászonra.
A part felé menet félig hullám utáni száguldás volt, kevesebb kihívással, de nagyobb sebességgel.
Az utolsó pár száz méteren a víz mélysége rövid szakaszon belül 1 – 2 méterre csökkent, ami azt jelentette, hogy itt hirtelen bukó hullámok alakultak ki. Nagyon sokan ezt keresték (ük), mert ez igazi hullám-feelinget adott. A hullám lejtője megtolja az embert és nagyon szűk fordulókkal, a hullám elején lehetett maradni.
A bukó hullámok között a víz teljesen kisimult és alkalmat adott a legkülönbözőbb trükkök bemutatására vagy gyakorlására.
Visszafele menet ezek a hullámok meredek „rámpákként” jöttek szembe alkalmat kínálva a különböző légi bemutatók indítására. Igaz, az erős szél sok kiigazítást nem engedélyezett.
A helybéliek közül voltak páran, akik a légi parádét nyújtották, ( az egyik fiú 14 éves) és ebbe természetesen mások is beszálltak, többen voltak akik nagyon jól szörföztek és sorozatban szórták a volcan, lollypop, spok és „társai” manőverek.
Ez nem kezdőknek való pálya. Amit itt minden képen tudni kell, legalább egy fajta biztos, szinte bármilyen körülmények között kivitelezett forduló és az abszolút biztos Wasserstart!
Az erős fizikai igénybevétel gyorsabban kifárassza az embert, ami esésekhez, bukásokhoz vezethet. Ilyenkor kisebb horzsolódások és zúzódások is előfordulhatnak , amit a sós víz azonnal kikezd. A keletkezett seb nem fertőződik el, de nem is gyógyul be. Egy pár trükköt be kell vetni, hogy uralja az ember ezt a problémát. Nem szerencsés a szabadság egy részét kényszerpihenővel tölteni, vagy esetleg végig szenvedni.
Az ilyen és ehhez hasonló esetekre is alaposan fel kell készülni.
A napot a surfclubban általában egy – két caipirinhával fejeztük be.

A szálláshoz tartva a parton egymás után két focipálya is volt, az egyiket dagálykor a víz kicsit ellepte, de a helybéliek sötétedésig rúgták a labdát.
Minden este összejött egy csoport egy dobbal és egy egyhúros „bőgővel” és a kapuerának adták a ritmust.
A kör közepén egy harcos pár ütéseket, rúgásokat szimulál, néha csak pár centiméterre egymástól. Itt is lehetett látni kik a kezdők és kik a haladók. Ez Brazíliában nagy népszerűségnek örvend.

A vacsorához Jeri valamelyik éttermét kerestük fel. Bárhova mentünk mindenütt kitűnő vacsorát kaptunk, néhol már a kulináris élmény határát súrolva. A brazil vörösborokat is érdemes megkóstolni.
Az esti Jeri is tartogatott meglepetéseket. Néha felbukkant az „utcán” egy – két tehén vagy szamár, csak úgy „körülnéztek”, vagy éppen vágtában hajtott két lovas a sötétben. Figyelni kellett arra is hogy hova lépünk, mert kutyák feküdhettek bárhol, akár az utca közepén, kereszteződésben vagy éppen az étterem bejáratánál. A motorokat és autókat lehetett hallani, de a világításuk már nem biztos hogy működött. Este megjelentek a kirakódós árusok karkötőket, függőket, nyakláncokat árultak és az üzletek is nyitva tartanak. Közvilágítás nincs, de az éttermek és az árusok annyi fényt gyújtottak, hogy ez fel sem tűnt.
Úgy 10 óra magasságában aztán előkerültek a mobil koktélbárok, mindenféle keveréket nagyon olcsón kínálva.
Az igazi éjszakai élet úgy éjjel 2 és 3 között kezdődött, open air diszkó valamelyik étterem előtt, ami mindig spontán alakult ki.

Egy – két utca itt is sétáló utcává lett minősítve, amit úgy oldottak meg, hogy pár cölöpöt (pálma törzset) vagy beton tuskót beástak a homokba és ezzel az autók ki lettek zárva. Ez nyilván nem jelent akadályt a két vagy a négy lábon közlekedőknek, tehát tehenek, lovak, kecskék, szamarak bárhol felbukkanhattak.

A helyi közlekedés természetesen több szintű.
Első helyen a terepjárók állnak, ezt követik a VW Buggy-k, a krosz motorok, a lóhát, a szamárhát, a két kerekű lovas kordé, gyalog papucsban és gyalog mezítláb.
A VW Buggy tulajdonosok külön „kasztot” alkotnak, ők a „Bouguieros”-ok, a homokdűnék modern „lovasai”.
Jeritől 20- 30 km távolságra több édesvízi lagúna található. Egy Buoguieros-al megegyeztünk, hogy melyiket látogatjuk meg, és elindultunk. Egy „vegyeskereskedés” előtt megálltunk, kihoztak egy 5 liter körüli kannát és egy 2 literes kólás palackot, tele valami benzinnek látszó folyadékkal és betöltötték a tankba. Elindultunk. Akkor láttuk, hogy Jeriből csak csapásokon lehet kijutni, Az erős szél és a homok olyan gyorsan átrendez mindent, hogy a sofőrünk csak az irányt figyelte merre kell haladni, hogy hol ment, annak egy része már improvizáció volt. Majd kiértünk a „tengerparti főközlekedési útra” és a parti hullámoktól pár méterre autóztunk a tükörsima homokon. Elértünk egy településre Preá-ba és ott jöttünk rá, hogy mi itt már jártunk, akkor, amikor éjjel megérkeztünk Jeribe.
Innét szintén homokdűnék következtek „egy irányba”, föl a dűnére, majd a legmeredekebb oldalán úgy 45 fokos lejtőn le. Egy oázis aztán megint csak homok és dűnék, majd egyszer csak megérkeztünk a Kék Lagúnához.
Kristály tiszta édesvíz, vakítóan fehér liszt finomságú kvarchomok, a parton vízbe lógó függőágy és legalább 5-ös szél, minden hullám nélkül. A tó körül cserjék és fák zöldeltek, néha pár madár is felbukkant.
Más nevezetesség és látnivaló a környéken nincs.
Visszafelé menet a szél olyan erősen hordta a homokot, hogy szabály szerűen fájt, ahol az embert érte. Egy nagyon kellemes „szünnapunk” volt.

A helyi halászokat az árapály ritmusában dolgoznak. A dagály apadásakor jönnek vissza, a hajóikat kihorgonyozzák, amelyek azután rövidesen szárazra is kerülnek, mert a víz kimegy alóluk.
Ezek kis, magas építésű csónakok egy kormányossal és egy vagy két fős „Matschaft-tal”.
A vitorlázatuk kísértetiesen hasonlít a szörf vitorlához. Egy árboc, egy kétágú villában végződő bumm és egy háromszög alakú vászon. A legénység a hajó palánkján áll és köteleken lógva tart ellensúlyt a vászonnak. Meglepő hatékonysággal és sebességgel közlekednek, a nagy hullámokon.
200-250 méter hosszú kerítő hálót használnak, de állítólag horoggal is jó a halfogás esélye.
A halakat, amiket fogtak és az éttermekben lehetett kapni, minden esetre kitűnőek voltak.

A két hét gyorsan eltelt. Azt állapítottuk meg, hogy még soha nem voltunk eddig olyan helyen, ahol ilyen erős, állandó stabil széllel találkoztunk volna és ez, az elmondások szerint júliustó decemberig ilyen „egyhangú”.
Januártól áprilisig tart az esős évszak, ami azt jelenti, hogy naponta pár alkalommal kiadós záporok vannak. A sivatag egy kicsit átalakul, a környék mélyebb pontjai ilyenkor kizöldülnek és a fák is lombba borulnak.

Percnyi pontosan jött a Land Rover, elindultunk, dűnék, tengerpart, makadámút……
26 órás út után újra itthon voltunk egy tökéletes szörfszabadság után.
Lehet, hogy még az utolsó pillanatban láthattuk eredetiségében ezt a távoli, különös, de minden szempontból nagyon kedves helyet.

Ferenczi Árpád